Most első riportalanyom - Virág Judit - által megnevezett hastáncossal készült beszélgetésemet olvashatjátok. Ő Áncsán Anikó Sefirah.
Anikóval hastáncóráinak színhelyén, (Mirávos Stúdió) egyik órája előtt beszélgettünk. Évek óta látogatom az általa szervezett workshopokat, amiken - ő mint szervező - mindig szerényen, a háttérbe húzódva jelenik meg, így én is izgatottan vártam ezt a beszélgetést.

Bemutatkozásként mit mondanál el magadról?

Áncsán Anikó Sefirah vagyok. 15 éve hastáncolok. Ezek azok az adatok – általában az évek száma -, ami meghatározza a hastáncosokat Magyarországon. Amit legfontosabbnak tartanék elmondani, hogy fellépő művész, vagy oktató mellett fesztiválokat szervezek és akik most kapcsolódtak be a hastáncba legfőképpen innen ismernek. Tehát nem a saját fellépésekből, hanem a szervező munkából. Nagyon nem szeretek bemutatkozni, fényezni magam, úgyhogy ennyit mondanék.

Hogy indult a táncos életed? Valami teljesen másra készültél és egyszer csak jött a hastánc, vagy táncosnak készültél?

A tánc adott volt. Három éves korom óta táncolok, több táncot kipróbáltam, sok hastáncos indult így. Ritmikus sportgimnasztika, ami a balettnek az előjele, versenytáncok sora, ami nagyon tetszett és sikeresek is voltunk benne a párommal. Annak idején még Debrecenben laktunk. Utána a karaktertáncok felé nyitottam. Tehát elfordultam a versenytáncoknak a művi világától, a páros táncoktól és inkább a szóló táncok felé indultam. A flamencot és az afro táncot is kipróbáltam. Workshop sorozatokon nagyon sok táncba belekóstoltam: argentin tangó, salsa, samba. Ezeket a mai napig imádom. Szerintem minden táncosnak nagyon sok színt adnak a karakteréhez, a mozgásvilágához, ha kitekint a saját stílusából. A hastáncot is úgy kezdtem el, hogy flamencozni szerettem volna. Annak idején a műegyetem szervezett nagy kurzusokat az IDMC keretein belül. A záró esten felléptem flamencos csoporttal. Ez egy amatőr csoport volt. Amit két hét alatt ott tanultunk, azt megmutattuk az előestén. Akkor láttam hastáncot. Akkor még nem tudtam, hogy a későbbi tanáromat látom. Tia volt az. Nagyon megtetszett a hastánc és véletlen folytán kerültem hozzá a következő szeptemberben. Innen indult a hastáncos életem. Ugyanúgy kipróbáltam, mint más táncokat és ott ragadtam.
Nem a szervezés vagy a tanítás volt az első állomás, hanem fellépésekkel kezdtem.
Külföldi szervezésekkel kiutazni a világba, az is egy külön történet volt. Hirtelen ott éreztem magam, 18 évesen a mesevilágban, ahol elég jó fizetésért napi fél órát kellett táncolnom. Nem is ez volt a lényeg, hanem, hogy a napom többi része szabad volt.

Hol történt ez?

Jemenben és Kenyában. Mindkét ország olyan, ahova nem biztos, hogy ilyen hosszú időre eljutottam volna. Kenya teljes nyaralás volt. Azt nem lehet munkának felfogni. Lenyűgözött Nairobi, meg az óceánpart, Mombasa is. Fiatalokkal dolgoztunk együtt, buli volt minden nap. Jemen meg egy teljesen zárt világ, ahova még nem nagyon engedtek be akkor turistákat csak aki ott dolgozik. Amikor megérkeztem jelent meg a Jemen Times-ban, hogy Göncz Árpád gratulál a jemenieknek, hogy békét kötöttek Szaúd-Arábiával. Mielőtt odautaztam, nem sokkal előtte még harcok folytak az északi határnál.

Hogy érint téged annak a gondolata, hogy talán most bezárulhat számunkra az arab világnak egy része?

Például kíváncsi vagyok, hogy az egyiptomi fesztiválokra, ahova egyébként sok táncos ki tudott utazni... mi lesz most ott. Remélem, azért rendeződni fog a helyzet az összes érintett arab országban. Jemen sorsát jobban figyelemmel kísérem, mint a többi arab országét, mert számomra mindig kedvesebb lesz, bár azt mondják, hogy a legszegényebb arab ország. Bár lehet, hogy pont ezért is. Amikor ott voltam én nem láttam semmi nyomát a nyugat-európai kultúrának. Amikor utána elmentem Egyiptomba akkor számomra Egyiptom nem is volt annyira érdekes, mert ugyanaz volt mint Jemen, csak sokkal nagyobb tömeg volt. Nekem Jemen volt az első arab ország, ahol voltam és nekem mindig egy kedves emlék lesz. Megérkeztem Jemenbe és két nagy szálloda volt a városban és pont a mi szállodánkba érkezett a szaúdi herceg, hogy aláírja ezt az egyezményt. Kiürítették az egész szállodát, velem nem tudtak mit kezdeni, mert akkor érkeztem. Nekem azt mondták „Hello, itt ez a szoba, innen ki nem mozdulhatsz, mert minden folyosó tele van fegyveres őrökkel, nehogy véletlenül lelőjenek. Minden kaját a hotelbe kellett elfogyasztanom. Három napig be voltam zárva, az szörnyű volt, de utánna élmények sorozata jött, amit azóta sem tud semmi felülírni. A hastánc nekem nemcsak azt jelenti, hogy megvalósítom magam, tekerem a csípőm, hanem végigkövette az egész életem és olyan élményeket kaptam, amit nem biztos, hogy a hastánc nélkül megkaphattam volna. Eljuthattam olyan helyekre, amilyenekre a hastánc nélkül nem juthattam volna el. Utazni mindig is nagyon szerettem és ez mindig összefüggött a hastánccal. Vagy a hastánc miatt utaztam vagy utazni akartam és találtam egy hastáncos úti célt.

Azt mondod, hogy táncosnak készültél kiskorod óta.

Igen. Nem úgy tartom magam, hogy hastáncos vagyok, hanem a táncon belül, most a hastánchoz értek a legjobban, ebben vagyok elhivatott, ebben szeretnék tevékenykedni, ebben érzem azt, hogy tudok oktatni, pluszt tudok adni a társadalomnak vagy a többi hastáncosnak, aki tőlem szeretne tanulni. Emellett nyitott vagyok más táncokra is. Viszont mivel már tudom, hogy mennyi idő amíg az ember valamilyen szakágban sikeres lesz és megtud sok mindent – mert minél többet tudsz, annál többet szeretnél tudni – ezért már nem biztos, hogy bele tudnék kezdeni más táncba, úgy, hogy a hastánc mellett abban is professzionális dolgot tudjak művelni. Mert tudom, hogy iszonyú nagy munka és azért nyilván telik az idő, de egyenlőre megvagyok a hastánccal. Amikor unom akkor teljesen jó felfrissülni valami más tánckurzussal.

Például?

Az előbb említett táncok, vagy a zumba is amire nagyon ritkán, de egyszer kétszer beestem megnézni egy-egy órára, hogy mi ez az új hullám. Bármilyen társastánc vagy ami mozgás az vonz, mint minden táncost szerintem. Előadásokra is szívesen beülök, mert új hatások érnek. Nem is biztos, hogy azt nézem, hogy táncolnak a táncosok, hanem nézem azt, hogy honnan jönnek be a színpadra, merre mennek ki, hogy váltják egymást a darabok, milyen fénytechnikát alkalmaznak, milyen zenére mozognak, mit mivel ötvöznek, milyen eszközöket hoznak be a színpadra, milyen ruhájuk van. Annyi minden tud hatni az emberre. Például amikor Jillina itt volt – az első látogatás alkalmával, amikor én szerveztem – nagyon sűrű hétvége volt. Péntek este érkezett, rögtön egy workshopot tartott, másnap workshop előadás, harmadnap két workshop előadás és már ment is haza. Volt körülbelül három óra szabadideje és azt hittem, hogy én is, mint szervező pihenni tudok és ő is, mint művész pihenni tud, de azt mondta vigyem el bármilyen előadásra. Annyira furcsa volt nekem, hogy – Budapestet akkor már látta, tehát nem kellett megmutatnom a várost – minden héten valahol máshol van nyilván ő is kiég, hogy ugyanazokat a koreográfiákat tanítja és nem pihenni használja ki az idejét, hanem beülni bármilyen előadásra. Nyilvánvalóan néptáncot szerettem volna neki elsősorban mutatni, de aznap már nem volt semmilyen ilyen jellegű előadás, más táncszínházi műsort sem találtam, ami alkalmas időpontban kezdődött volna. Elkezdtünk sétálni a Váci utcán és egy street dance-es csapatba botlottunk. Magyarok voltak, a külföldieknek, a turistáknak leterítettek egy kendőt és pénzgyűjtés szempontjából vagy a maguk szórakoztatása céljából táncoltak. Beálltunk  nézőkének, nagyon élveztük. Jillina azt mondta nekem húsz perc múlva, hogy „jól van megkaptam az inspirációt”. Ez sokat jelentett nekem, hogy én is ezt csinálom, csak nem tudatosan. Akkor tudatosult bennem, hogy ő konkrétan keresi ezeket. Nem csak hagyja, hogy minden hasson rá, hanem konkrétan mindent kihasznál arra – sok produkciót csinál, úgyhogy muszáj új elemekkel tűzdelnie – hogy mindig megújuljon.

Komoly szervezéseket tudsz magad mögött. Ezt egyedül csinálod, vagy egy csapattal?

Egyedül és csapatban. Igazság szerint azt mondanám, hogy az ötlettől a kivitelezésig, tehát a plakáttervezés, a jegyeladás, a műsor összeállítása, a külföldiekkel való szerződések és hivatalos dolgok lebonyolítása, vízum, terembérlet az mind az én munkám, tehát az Oriental Dance Hungary egy személyben én vagyok, viszont a helyszínen a lebonyolításban rengeteget segít a saját tanítványaimból álló csapat, a Raqs Fanatiqs, akik a leglelkesebb növendékek/táncosok, akiket a tánc szeretete és a gálákra való készülés immár összetartó baráti társasággá kovácsolt, sok közös program köt össze a tánctermen kívül is. Ők nagyon sokat segítenek, már több szervezésen végigkísértek engem és tudom, hogy megbízhatok bennük. Egy szavamból tudják, hogy mi az amit szeretnék kérdezni. Már ott vannak és elintézik nekem. Nélkülük sokkal nehezebb lenne. Sokszor van az, hogy visszanézem a werkfilmeket és hastáncos ruhában, tehát már fellépő ruhában telefonnal és woky toky- val a kezemben intézkedek...vicces.  Az én fejemben fut össze minden. A helyszínen viszont már kiadok feladatokat. Ez nagyon sokat segít. A szervezés néha nagyon megterhelő. Ez azért van, mert, ha meghívok valakit, akkor alárendelem magam, hogy jól érezze magát a meghívott vagy a workshopon résztvevők jól érezzék magukat. Próbálom nekik a körülményekhez képest, a tanuláshoz megfelelő dolgokat biztosítani. Akik eljönnek a színházba, azok színvonalas műsort lássanak, színes fellépőket, több stílusban, ne túl hosszan és ilyenkor a saját fellépésem az, amire már nincs is idő. De ilyenkor már nem is ez a lényeges, hanem, hogy vége van az előadásnak és elmegy a külföldi és kapom a visszajelzéseket az teljes boldogsággal tölt el.
Ebben az évben nincs is tudatosan nagy szervezésem. Pedig több tanár felhívott amikor a saját naptárját szervezte, milyen időpontot hagyjon szabadon, hogy ne ütközzenek a gálák. Annyira vártam tavaly is, hogy lesz ez az év, amikor regenerálódom és nem mint szervező működök – mert a szervező tevékenység mellett a saját táncosi karrierem háttérbe szorul. Tavaly elég sok gála volt, tehát ez az az év, amikor én Sefirah vagyok és nem Áncsán Anikó az ODH gálák szervezője. Újból kreálok és kreatívan figyelek a saját csapatomra és odafigyelek magamra. Megvalósítom azokat a dolgokat, amiket előző évben elképzeltem és jövőre újult erővel vetem magam bele a szervezésekbe.

Elárulnál valamit ezekről – nem az újabb szervezésekről – hanem amiket most szeretnél táncosként megvalósítani?

Sokkal több időt tudok szentelni saját koreográfiákra, saját workshopokból is több sorozatom van. Ezeken keresztül inspirálom magam arra, hogy mindig új dolgokat találjak ki. Ha visszaugrunk a bemutatkozásra; én nem akartam elkezdeni hastánciskolát építeni. Sokáig úgy volt, hogy külföldön fogok tevékenykedni az oktatás nem is érdekelt. Mindig úgy gondoltam, hogy fellépő táncos vagyok nem oktató, nem volt türelmem. Aztán ez is szépen kialakult. Az a fajta hastáncos vagyok, aki azoknak tud többet nyújtani, akik egy szintet elértek a hastáncban, tudják mit akarnak tőlem tanulni vagy új stílusokban, fúziókban bekapcsolódni, újat mutatni. Ez az, amiben most fejlesztem magam vagy kiélem a kreativitásomat. Versenyeken, gálákon nagyon jó érzés látni, amikor Magyarországon egy általam megismertetett eszköz, fúziós stílus vagy hozzám kapcsolt zene elterjed, és a műsort is szívesen újraalkotják a saját gondolataik szerint...Létezett egy meghívottakból álló, kis, profi csoport a Raqs Stars, akik az ODH gáláit elkísérték, de velük sem tudtam a szervezések miatt foglalkozni. Most ezt a csoportot szeretném újból felépíteni az alapoktól, hogyha ők is professzionális szinten szeretnék csinálni a hastáncot – tehát technikában, stílusban már azok, de ha – megélhetést szeretnének ebből, akkor ebben tudjam őket segíteni, akár mint felügyelőként, akár létrehozni egy olyan társulatot ami ezzel foglalkozik. Szerintem mi, magyarok vagyunk olyan szinten, hogy vannak olyan táncosok akikből nemzetközi produkciót lehetne készíteni. Azért is álltam le egy picit a külföldiek szervezésével, mert szerencsére azt látom, hogy fejlődik az itthoni világ és már érdemes a feltörekvő nemzedékre koncentrálnom, magyar táncosokkal megmutatni azt, amit korábban "idegenlégiósokon" keresztül szerettem volna elhozni. Régen azért is kezdtem el szervezni, mert úgy éreztem, hogy ez misszió. Amit láttam itthon, az nem tetszett. Hamar elkezdtem külföldre utazgatni, hogy tovább tudjak fejlődni és mindig - a visszautazáskor - nagy különbséget láttam, legfőképpen a táncosok tudásában és az attitűdjében.(Ma már sokkal gyorsabb a fejlődés az internetnek köszönhetően, mi még örültünk, ha egy-egy külföldi videó és különleges zene a kezünkbe akadt, nagyobbak voltak a távolságok és elérhetetlenebbek a "nagy oktatók", a tudás. Ma ez természetes.)
A táncosok hozzáállása és a hastáncosok helye a táncos társadalomban és a táncosok szintje az, ami teljesen más volt itthon, mint külföldön. Ezért is szerettem volna ide hozni az általam nagyra tartott művészeket, hogy az itteniek lássák, hogy hol is tartunk. Tehát nem ez a szint, hanem van ennél feljebb is szint, aki tovább szeretne lépni annak tessék, itt egy lehetőség. Aki nem teheti meg, hogy kiutazzon annak itt egy lehetőség. Az aki nem akar tovább fejlődni az úgyse fog. Az úgysem menne ki külföldre, úgysem jött ide a workshopokra, de aki szeretne, az tovább tudjon fejlődni. Régen úgy éreztem, hogy nekem kutya kötelességem azzal – nem azzal, hogy beszélek és egymás közt mint nagy táncostanárok beszélünk, hogy „jaj mennyire nem tudnak az emberek”, miközben ez magunkra is igaz lehet akár, hanem ahelyett, hogy beszélek róla – idehozom őket és tessék aki akar tanul, megnézi a gálán mit tudnak, átveszi ami nekik kell. Ez a misszió szerű tudatom alább hagyott. Most már bölcs öregként azt mondhatom, hogy igen akkor ez nagyon fontos volt számomra. Ma is fontos, a táncos életem központi része, de azt mondanám, hogy nem akarom mindenképpen mindenkit "jó útra téríteni". Jó visszajelzéseket kaptam, az nagyon sokat jelentett, de sok akadályba is ütköztem így alább hagyott a lelkesedésem. Nem értettem miért nem értik meg, hogy vannak jobbak és tudnánk tovább fejlődni? Mert a magyarok alapból tehetségesek, tehát nem kell megállni egy szinten. Most már inkább azzal foglalkozom, hogy csinálom a saját dolgaimat, amit én jónak vélek. Aki szeretné, az én tudásomat vagy külföldiek tudását megkapni az úgyis megtalál. Érdekes például, hogy a gálákról készült felvételeket több külföldi rendeli, mint hazai táncos. Érkeztek rendelések Dél-Korából, Ausztáliából, Dubajból, Norvégiából, Argentínából...néha úgy éreztem, hogy külföldön jobban elismerik a "munkásságon", mint itthon. Ezért is hívott meg Yasser elsimerésül az Egyiptomi Művészek Nemzetközi Egyesületébe.

Úgy látom ez a „missziód” erőteljesen végigsöpört...

Örülök, hogy ezt mondod, mert nyilván én máshogy élem meg. Kevésbé látom, hogy hogyan forgathatta ez fel a magyarországi hastánc életet. Azt látom a zsűriasztalok mögül, hogy a workshopról ismerős arcoknál jelentős a változás és nagyon sok tanítvány túlnőtte a tanárát. Látszik a külföldiek stílusa is, valamint a szélesebb körű zenehasználat, az új fúziós stílusok. Például a mai napig örömmel tölt el, ha mondjuk Mario Kirlis-t, Yasser al-Swery-t hallok vagy Saidás mozdulatokat látok versenyeken. Ők idáig is alkottak, komponáltak, de előtte kevesen ismerték és tudom, hogy valamilyen szinten az én érdemem is az ő elterjedésük. Ez olyan, mintha nagymamaként látnám, ahogy az unokák büszkén fejlesztik tovább a családi recepteket. Ezt mindenképpen eredménynek könyvelem el. Vagy például ha legyezőfátylat, Íziszt, tango-, samba-oriental fúziót látok. Ami előbb-utóbb mind betört volna a magyar hastáncéletbe is, de mivel sokszor elsőként újítok vagy oktatok új stílusokat, eszközöket, magaménak érzem a lányok táncát, büszkén szemlélődve figyelem miket alkotnak, amire talán én is inspirálhattam. (Az autentikus kontra show elemek témakörön lehet vitatkozni, de ez már más kérdés.) Legjobban annak örülök, . De legjobban annak örülök, ha a workshopokról hazamenve kialakít magának egy saját koreográfiát, saját stílust.  Ez inkább érződik a nagy tanárok tanítványain, mint magukon a tanárokon. Ők már túlnőttek és ez jelzés arra, hogy mindenkinek fejlődni érdemes. Nincs megállás. A tánc mellett én próbáltam az üzleti dolgokban is képezni magam, mert úgy gondolom, hogy a szervezések kapcsán egy csomó olyan dologba kellett merülnöm, amihez nincs szakképesítésem. Nem vagyok közgazdász, nem voltam rendezvényszervező. Most már azt hiszem több tapasztalatom van, mint pár pályakezdőnek. Muszáj voltam nem csak hastáncban és más táncokban, hanem ami egy iskolavezetéshez kell azokban a dolgokban jártasnak lenni. Ez a világ fejlődik, nincs megállás és muszáj vele tartani. Annak csak örülök, hogy ilyeneket mondasz, mert főleg azt hiszem, hogy az orientál táncosoknak hoztam ismeretanyagot, nektek – törzsiseknek – kevésbé.
Amikor versenyeken, meg a kinti hastáncosokat néztem, akkor – ez teljesen magán vélemény – mindig arra jutottam, hogy kint a tribal táncosoknak jobb a technikájuk, mint az orientál táncosoknak. A törzsisek és mindenféle fúziósoknak jobb a technikájuk. Nyilván főként az amerikai tribal stílusra gondolok. Az izoláció. Nekem a versenyeken - ha nem is az elsődleges szempontom, de - nagy rákfeném a technika. Ha nincs technika, akkor nálam egy bizonyos szinten túl nem érhet el pontot, mert „basszus” tanulja már meg azt a technikát jó helyen. Plusz egy év vagy valami. Utána már bármit el tud táncolni, tehát nyilván nem a technika a lényeg, de látni olyan táncosokat, akik kreatívak jó táncosok lennének, de szegények gyatra technikával összekötözött kézzel táncolnak azért, mert vagy nem akarnak tanulni, vagy nem tudják megtanulni a tanáruktól az olyan furcsa. Vissza a tribal-hez. Magyarországon jobb a raqs sharkisok technikája, mint a tribal stílusú táncosoké. Tehát ha lecsupaszítod a ruhától a stílustól csak az alaptechnika, mondjuk amit az első évben tanulnak a hastáncosok. Jobb volt a raqs sharki Magyarországon, mint a tribal, miközben külföldön ez pont fordítva van. Ezt most látom kiegyenlítődni. Nem vagyok tribal táncos, tehát, mint szemlélő láthattam ezt. Nagyon örülök, hogy a tribal-esek most szerintem meg is fogják előzni a raqs sharkisokat. A raqs sharkisok ülnek a babérjaikon, mert elég sok képzés elérhető nekik. A törzsisek sokkal kreatívabban meg tudják valósítani azt, amit szeretnétek. Több eszközötök van hozzá. Ha most figyeltek hihetetlen fejlődésen fog keresztülmenni. Már most is.
Visszatérve a Virág Judit cikkre – és egyébként nagyon köszönöm neki, hogy kíváncsi rám – ha megkérdeztél volna, hogy szerintem ki ajánlott nem biztos, hogy őt mondtam volna elsősorban, de örülök, hogy kíváncsi, mint szervezőtárs, úgyis, mint más stílusból jövő táncos, és úgyis, mint akik annyira nem ismerjük egymást. Úgy gondolom én is, ahogy ő mondta, hogy a törzsi társadalom még mindig jobban összetart, mint az orientál társadalom. Ezt irigyelhetjük tőletek. Biztos vannak félrehúzások – nők egymás között – de kívülről még mindig összetartóbb, mint az orientálisok. Ezt át kellene vennünk tőletek, vagy nem is tudom, már nem is biztos, hogy át lehetne venni, de jó dolog lehet.
Amikor Sharon Kihara volt itt és én elvoltam azzal, hogy rohangálok a színpad mögött és próbálok figyelni mindenre, már ment az előadás és két orientál csapaton kívül csak tribal-esek voltak . Nekem ez volt az első nagyobb találkozás több tribal csapattal egyszerre. Nyilván a saját stílusom táncosait, előadóit világát ismertem jobban és azt láttam, hogy olyan volt, mintha osztálytalálkozó lenne a háttérben. Itt van ez az Áncsán Anikó, meg ez a Sharon kihara és nyilván örülünk, de hogy hú de jó találkozunk együtt és a színpad mögött leülünk és beszélgetünk. Általában a gálákról én jövök el utoljára, mint szervező és azon az egy gálán volt az, hogy én már holtfáradtan jöttem el onnan, miközben a tribal-esek fellépőruhában rohangáltak és az átélt élményekről beszélgettek. Jó volt ezt megtapasztalni.

Nagyon sok külföldi sztárt hívtál meg és gondolom közben megismerkedtél velük. Volt olyan aki erőteljes hatást gyakorolt rád, akár emberileg, akár szakmailag vagy különleges kapcsolat alakult ki köztetek?

A válasz is ilyen hosszú lesz és ugrálni fogok. Nagyon sok mindent tanultam és tapasztaltam és az egyik nagy hozománya volt, hogy nemcsak tanulhattam ezektől a külföldi nagy táncosoktól, mesterektől, hanem láttam őket civilként dolgozni, tárgyalni, azt hogy hogyan viselkednek a színpadon kívül. Remélem nem mondok nagy meglepetést - úgy tapasztaltam, hogy hihetetlen alázat volt mindenkiben. Minden meghívottammal közelebbi viszonyt ápolunk. Van pár olyan akivel e-mail-ezgetünk. A szervezés az akár két éves előkészítés is lehet. Volt olyan emberem, akivel két, három éve írogattunk egymásnak, mire közös időpontot találtunk. Furcsa, hogy szervezed, szervezed és a szervezés az természetes, de amikor egy pillanatra csend van körülötted és a repülőtéren várod a művészt, ki van kapcsolva a telefonod és csak arra koncentrálsz, hogy megérkezzen, fogadd és elindul a hétvége, abban a pár másodpercben tudatosul benned, hogy ő tényleg jön és én vagyok érte a felelős. Hihetetlen nagy súly keletkezik. Alapból a kommunikáció miatt kialakul egy közvetlenebb viszony minden egyes külföldivel. Azután ő elmegy, nyilván ő is koncentrál a többi saját fellépésére, én is az enyémre, mégis megmarad egy távoli „amerikai szintű” beszélgetés. Akikkel közelebbi viszony alakult ki és akik olyanok, hogy tudom bármikor szívesen látott vendég vagyok náluk az Nour és Yasser al-Swery, Hossam Ramzy és Serena Ramzy és akiket a legfőképpen imádok Saida és Mario Kirlis. Lehet mindegyikről mondok egy kis sztorit. Kezdem Hossam Ramzyval. Már túl voltam az első két gálámon és tudtam, hogy őt mindenképpen szeretném ide szervezni, mert nagyon nagy zeneszerzőnek tartottam. Furcsa, hogy sok, nagy művésszel vagyok kapcsolatban illetve nő ki a mi generációnkból is a későbbi generációknak a követendő példa, így most már kicsit máshogy látom a helyzetet, de akkor én  teljesen reménytelenül írtam a meghívó levelet Hossam Ramzynak. Leírtam egy nagyon hosszú levélben, hogy csodálom az ő művészetét, a zenéjét amiket nagyon sokat használunk, ez és ez a helyzet Magyarországon, én ezt csináltam – szerényen leírtam, hogy vagyok valaki, aki ennek szenteli az életét - és nagyon szívesen látná a magyar hastánc közösség. Egy olyan bájos levél érkezett rá, hogy teljesen ledöbbentem. Később mondta, hogy a fellépéseivel kapcsolatban mindig az asszisztenciája tartja a kapcsolatot és régóta már én voltam az egyetlen, akivel személyesen tartotta a kapcsolatot. Bármikor írtam neki, fél óra múlva ott volt a válaszlevél. Ha hajnal kettőkor, ha délután kettőkor akkor is ott volt a válaszlevél. Hihetetlen szervezettséget láttam az ő munkája körül amellett, hogy ő zenekart vezet, tánciskolát vezet kiadókkal kommunikál, meg még mellette csinálja a saját projectjeit. Ebben tanultam tőle sokat és nem is titkoltam előle, hogy én nem vagyok nagy szervező. De mondta, hogy ő ideérkezett – nyilván próbáltam mindent úgy szervezni, hogy a lehető legjobban érezzék magukat – hogy sok mindenben sokkal jobb volt a rendezvény, meg a hétvége, mint amit profi szervezők csinálnak. Ez nagy dolog volt nekem. Szívvel, lélekkel csináltam, de bizonyos dolgokban ő segített nekem. Eljutottunk egy darabig a szervezésben és akkor megálltunk és ő azt mondta a következő lépés ez és ez. Tehát úgymond ő tanított engem szervezni is. Amikor elakadtam, mert nem tudtam mi a következő lépés akkor átsegített, mint egy apuka aki átsegíti a lányát. Hossam Ramzyban ez volt a különleges. Őket meg is látogattam Londonban. A szervezésekkel kapcsolatban sok mindent a hibákból tanultam, illetve a résztvevők visszajelzései is sokat segíttettek. Nourék olyanok, mintha családtagok lennének. Nagyon közvetlenek a férjével együtt. Náluk is voltam Moszkvában. Ők nagyon nagy gálákat szerveznek. Ahhoz képest az én itthoni kis gáláim semmiségek. Őket is jó volt látni, mint szervezők. Mindig kérem a visszajelzéseit a külföldieknek akik ide érkeznek, mi az ami jó volt mi az ami nem. Ha az ember szervező, akkor máshogy néz mindent. Szponzorkérdés, anyagi kérdések. Teljesen kötetlenül lehetett velük beszélni mindenről ők is sokat segítettek. Moszkvában náluk találkoztam újra Saidáékkal.
Saida egy különleges emlék nekem. Dutka Diána mutatta nekem Youtube-on 2007-ben és nagyon megragadott az ő stílusa. Úgy gondolom, hogy az én stílusom nagyon közel áll az ő stílusához  de azóta már az enyém sokat formálódott az övéhez. Dél Amerikában ő egy sztár. Nagyon megtetszett a stílusa és rongyosra néztem az ő videóit. Azon nyomban írtam is egy levelet reméltem, hogy ráér. Nagyon kedvesen válaszolt vissza. Tudtam már akkor, hogy bármennyibe is fog kerülni én zenekarral együtt szeretném meghívni, mert ahogy az ő táncát imádtam Mario Kirlis szerzeményeit.... egyszerűen gyönyörű. Az a fajta hastáncos vagyok, aki nem a zene miatt szeretett bele a hastáncba és nagyon sokáig nem is hallgattam otthon hastánczenét. Később jött az, hogy otthon elkezdtem hastánczenét hallgatni és Mario Kirlis zenéje az amit bármikor képes vagyok végighallgatni illetve nagyon inspirálónak tartok az én stílusomban. Szerintem ő úgy dolgozza fel a klasszikus dalokat, ami európai fülnek is otthonos. Rengeteg költségem volt. Argentínából repjegy satöbbi és így egy frankfurti szervező hölggyel, Djamilával együtt szerveztük. Két városba jöttek Európába. Két hétvégén volt a két fellépés és így majdnem egy hetet töltöttek itt Budapesten. Kint voltam velük Frankfurtban is egy hetet, tehát végig én hosztoltam őket. Nagyon sok időt töltöttünk együtt. Sikerült egymást megismerni. Nagyon közvetlenek. Mario Kirlisnek a zongoratanárának a zongoratanárának a zongoratanárának a tanára Liszt Ferenc volt. Ő, mint egy kisfiú, teljes megdöbbenéssel fotózkodott a Zeneakadémia előtt. Imádtak mindent.
Egyébként az is annyira furcsa, hogy melyik nemzetet érdekli Budapest. Őket nagyon érdekelte. Elmentek Bécsbe is és azt mondták, hogy Buenos Aires nagyon hasonlít a belvárosra. Kellemes volt a velük eltöltött idő. Arra a pillanatra emlékszem leginkább, amikor azt a táncot táncolta Sahra Saida, amit én először láttam tőle és rongyosra néztem. Amikor Frankfurtban az ő műsorrészük volt, akkor én, mint egy kislány leültem a színpad mellé egészen annyira közel, hogy épphogy nem voltam látható. Nem volt körülöttem senki és áhítattal néztem ugyanazt a számot, amit már láttam ezerszer és arra gondoltam, hogy de hiszen nemrég videón láttam, most itt vannak élőben és nem is tudtam felfogni, hogy én itt nézem őt, másik pedig, hogy nekem is köszönhető hogy ő itt van. Budapesten ugyanígy végignéztem de itt viszont már azt néztem hogy a tanítványaim tapadnak a függönyre és nézik őt oldalról. Ezek a pillanatok olyan furcsák. Emlékszem akkor az is megragadott, ahogy a zenészek a táncosokat megtisztelték a workshopon. Nem úgy jelentek meg, hogy ok, elzenélgetünk egy csapat izzadni vágyó tanulónak, hanem fehér ingben, fekete nadrágban érkeztek a teljes tisztelet jeleként és ugyanolyan lelkesedéssel végigjátszották a 3 órát, mintha fellépésen lennének. Pedig ugye egy zenész számár a leállított zene már már gyakorlásnak vagy véteknek ér fel és általában a zenészek nem szeretnek táncos "mögött" játszani, mert akkor a táncos elveszi a figyelmet róluk, hiszen ahogy Hossam mondta a táncos az utolsó hangszer, ő teszi láthatóvá a zenét. Élő zenére a workshop teljesen más érzés, hihetetlen energia, inspiráció. Nekem akkor már a bemelegítés is elég volt, hogy megteljen a szívem tánccal, eufórikus érzéssel, valami isteni nyitottsággal. Úgy érzem minden egyes külföldivel töltött hétvégéről könyvet tudnék írni (tapasztalatok, sztorik, emlékek).
Sahra Saeeda, amerikai táncosnő, egy élő enciklopédia. Ő annak szentelte az életét, hogy az egyiptomi tánc történetét kutassa. Mahmoud Reda tanítványa volt és az ő nyomdokain kutatja a hastánc kialakulását, de mivel ő nő ezért sokszor több helyre bejutott. Furcsa, hogy sokszor teljesen ellentétes információkat találtak az egyiptomi tánc történetben. Taníthatunk bármit, de ha ők ellentétes információkat találtak, akkor óvatosan kell bánnunk bármilyen adattal. Vele leültünk vacsorázni és féltem enni, mert lecsúszok egy-egy mondatáról. A táncosokról hallasz tőle úgy, hogy... nem is tudom.. más oldalról. Sajnáltam, hogy nincs nálam egy jegyzetpapír, mert minden mondatát fel szeretném írni. Minden mondata egy-egy tudás és csak tanulni tudok belőle. Mikor Mahmoud meg Farida Fahmy itt voltak a vacsoránál is teljesen kétségbe voltam esve, hogy ők itt ülnek előttem. Még szerencse, hogy Sahra Saeeda ott ült mellettem. Jó volt mikor barátként incselkedtek egymással közben és olyan érzésem volt, mintha teljesen civilként figyelném a nagy legendákat természetes környezetben.
Érdekes élményt adtak a szervezések. Szeretem ezt. Sokszor fárasztó, ha szívesen is vagy velük, hogy szóval kell tartanod őket, de izgalmas dolgok kerekednek ki belőle. Sokat tanultam abból, hogy a Bellydance Evolution itt volt. Mikor Jillinát először sikerült az én szervezésemben idehozni jól sikerült a szervezés és elmesélte, hogy most alakítja ezt a csapatot – tehát kilépett a Bellydancers Superstarból – saját show műsorát készíti elő, szeretnék e hoszt lenni. Nem volt kérdés. Csináltam egy gyors kalkulációt, ha bármit csinálok akkor sem vagyok nullán a költségekkel még a szervező társammal sem – ha felezzük a költségeket – de valahogy akkor sem érdekelt. Ilyenkor én nem az a szervező vagyok, hanem mindig az a csuris kislány aki „igen igen igen akarjuk”, mert ide szeretném hozni. Ott abból tanultam a legtöbbet, egy hét alatt, ahogy a háttértáncosokkal összeállították a műsort. Jillina az az igazi amerikai show táncos, aki végig figyel a részletekre. Mindenkitől mást lehet tanulni. Van akitől átélt történetet, tudást, színpadtechnikával kapcsolatos dolgokat... Nyilván szervezőként többet tanul az ember, mintha elmegy egy workshopjára. Viszont sok minden másra oda kell figyelni, úgyhogy ha idejön valami külföldi akkor én nem is tudok a workshopján résztvevőként nagyon odafigyelni, hanem általában elmegyek máshova, külföldre a workshopjára. Furcsa, mert ezzel öngólt lőttem :). Nem az van, hogy megosztom a költségeket, hanem gála után "na jó akkor most hagyjunk itt mindent és menjünk el tanulni".

Azt mondta Virág Judit, hogy azért kíváncsi rád, mert ő egy zárkózott személyiségnek tart téged. Mit gondolsz erről?

Ú ez érdekes. Valaki azt mondta rám, hogy veled el lehet beszélni veled úgy órákat, hogy semmit nem tud meg rólad az ember. Szeretek kérdezgetni. Az, hogy a hastáncos világban kevesebbet tudnak rólam az emberek az annak is köszönhető, hogy be is zártam. Nyilván sok minden történt, konfliktusok ez, az, amaz. Az ember nyitott egy darabig beengedi az embereket, de utána védekezésből már nem. Ugyanígy vagyok a tanácsokkal a zsűrizésben. Ha valaki kéri a tanácsomat, akkor akkor örömmel és lelkesen elmondom, de kéretlenül nem. Ha valaki meg akar ismerni, azzal nagyon szívesen megosztom a tapasztalataimat, viszont ahhoz, hogy ez megtörténjen az nem elég, hogy egyszer leülünk beszélgetni, hanem szemlélődöm, szemlélődöm, hallgatok és akkor osztom meg. Látom magam kívülről, ahogy Virág Judit látott. Remélem, hogy ebből a riportból többet tudnak meg az emberek rólam, mint szervező, mint táncos, de...

De? Azon kívül, mint embert?

Mivel én hastánccal foglalkozom, ezért a napjaimat is ez tölti ki. Szervezéses időszakban, reggel felkelek gép előtt dolgozom és gép elől fekszem le. Ez az ami elveszi a napjaim legnagyobb részét. Nyilván minden embernek vannak hobbijai, de a hastáncos világ szerintem erre kíváncsi vagy amibe nem láthat bele. Mondjuk, hogy lát egy gálát vagy valamilyen szervezést és akkor annak mi az előzménye vagy mi a háttere.

Gondolom, annyira feloldódsz a hastánccal kapcsolatos dolgokban, hogy csak lett valami amivel megtanultad kizárni a hastáncot, hogy legyen feldolgozási időszakod. 

Minden szervezés után van mondjuk egy vagy két hét olyan időszak, amikor nem vagyok elérhető. Mert már képtelen vagyok foglalkozni bárkivel. Mivel mindenki megszokja, hogy én éjjel nappal elérhető vagyok olyankor mindenki csodálkozik. Utána megy tovább az élet. Most például úgy jött el ez az időszak, a sok szervezés után, hogy most „egy év hagyjatok békén” periódus van, de jó értelemben. Hirtelen túl sok volt és kell a regeneráció. Most már könyebben le tudom tenni a hastáncot otthon. Lecsukom a gépet. Kreatívkodom közben is. Élvezettel csinosítgatom életem első saját lakását, baráti társaságokat, társasjáték-partikat szervezek össze és izgalommal agyalok az új terveken (akár hastáncon kívüli terveken). Úgy néz ki a lakásom, hogy egy egy gondolatfoszlány mindenhol ott van, ami aztán összeáll egy koreográfiává, egy szervezéssé vagy bármi mássá.  De most már nem feltétlen a hastánc teszi ki a napjaim nagy részét, most már meg tudom tenni, hogy másról is szóljon.

Olyankor mit szeretsz csinálni?

Amit nagyon szeretek és a hastáncnak köszönhetem, vagy az volt az ürügy rá, az az utazás. Sokáig úgy éreztem, ha két három hónapig itthon vagyok, akkor én nem tudok lélegezni, muszáj kiutaznom legalább egy hétvégére. Akkor kerestem egy hastáncfesztivált ahova kiutazhassak, de az volt a lényeg hogy külföldön legyek, más hatások érjenek. Ha mostanában utazom mindig olyan érzésem van, mintha egy nemzetközi osztálytalálkozóra utaznék a sok ismerős táncos miatt, ezt imádom. Vagy amikor szerződéssel kint voltam, annak sem az volt a lényege, hogy én kint táncolok – persze nagyon sokat fejlődtem, nagyon sokat tapasztaltam – de az hogy egy teljesen más kultúrában vagy és az időd nagy része szabad és ott el tudod tölteni az nagyon sokat adott az életemhez. Mindenféle előadásra szívesen járok, időnként bejön az életembe a futás az úszás. Szeretném megtanulni / folytatni az íjászatot. Az egy régi vágyam, sokkal régebbi, mint a hastánc. A szervezések miatt az utazás is kevesebb az életemben. Nyilván, már én is lenyugodtam, más foglalkoztat egy közel harminc éves nőt, mint egy közel húsz évest.

Azért érzem, hogy megtartasz most is egy "falat". Esetleg beszélnél arról, hogy ez miért van? Azt mondtad értek rossz hatások ami miatt ez kialakult benned.

Ez főleg  a szervezések kezdetén indult, hogy én mindig próbáltam az a táncos lenni, aki nem mászik bele a másik dolgába. Judit írta, hogy nincs kontakt és mindenki építi a saját szemétdombját. Én sosem akartam senkivel konfliktust, hanem csinálni a saját dolgomat. Amikor az emberek itt főleg az iskoláikat építgették, akkor én úgy gondoltam, hogy én szólótáncosként - szerencsére sok fellépésem volt-  nem is akarok tanítani. Nem is nagyon tehettem volna, mert sokat voltam külföldön. Amikor az első szervezésem megindult én úgy gondoltam ezzel csak jót teszek, inkább csak fejleszteni szeretném az itthoniakat és ez szólt a kortársaimnak is. Teljes meglepetésemre konfliktusokkal kellett küzdenem és nem értettem, hogy miért. Nyilván a tanárok részéről is értek támadások. Nem is nyílt támadások. Most már elfogadottabb, hogy járnak ide külföldiek és tanulnak tőlük az emberek, de akkor még új volt. Új volt ezért többen is kíváncsiak voltak rá, de ezért talán több embernek szúrta a szemét. Vagy az volt a gond, hogy kinyitjuk a tanítványok szemét? Nem tudom, sose fogom megtudni. Próbáltam beszélni erről, nem is konkrét emberekkel csak úgy általában. Nem úgy fogadta az itthoni hastáncos kör ezt, ahogy vártam, hogy majd fogadja vagy amit én szerettem volna ezzel elérni. Aztán mégis elérte ez azokat akiket érdekelt. Ez a misszióm alábbhagyott és most már nem gondolom, hogy nekem kellene megreformálni az itthoni hastáncos életet, hanem elindult valami amihez én is hozzátettem a szervezésekkel, de engem a kisebb támadások is nagyon megviseltek. Sose volt nyílt konfliktus, de amikor például egy-egy workshopon azzal kellett küzdeni, hogy nincs elég jelentkező, - mert volt ilyen is -, akkor sose értettem, hogy külföldön többszörösét kifizetik ezeknek az áraknak. Tudtam, mint szervező vagy kijövök nullára vagy a saját tanításomból kell kipótolni a szervezést. Volt olyan workshop amikor több külföldi volt, mint magyar.
Nem is annyira a támadás, hanem a nem értékelés volt a furcsa nekem. Azt éreztem, hogy hirtelen mindenki úgy érzi hogy a saját köreit támadom azzal, hogy itt működő táncosok mellé egy külföldi táncost hozok aki esetleg többet tud adni. Miközben ez támogathatta volna az itthoni tanárokat is. Amikor az ő kéréseiknek próbáltam eleget tenni, hogy nekik szerveztem külön workshopot, akkor meg teljes volt az ellenállás. Főképp nem is az itthoni tanárok vettek részt az órákon, hanem az ő tanítványaik vagy akkori független tanárok – tehát nem az úgymond nagy generációsok vagy akiket ennek titulálnak itt Magyarországon, hanem – a független tanárok. Rajtuk látszik is már. Van olyan verseny, hogy ha arcról nem is de név alapján tudom a levelezések alapján ismerem és látszik rajtuk a változás. Visszatérve a kérdésedre talán emiatt változtam. Amikor néha elkeseredtem, akkor a Raqs Fanatiqs és a visszajelzések adtak rengeteg erőt ahhoz, hogy tovább menjem az úton, amit feltettem magamnak. Most is péládul, hogy itt vannak a korábbi gálák plakátjai mint egy emlékpark, ilyenkor döbbenek rá, hogy azért ezt mind sikerült megvalósítani. Nagyot álmodtam, elkezdtem és idővel hozzá nőttem, tanultam, tapasztaltam. Muszáj volt ellenállóvá tennem magam a negatív hatások miatt. Mint hogy ha akadályokat kellett volna leküzdenem. Nem az volt, hogy itt van Mahmoud Reda és az orientális táncosok neki köszönhetik, hogy ma ismerünk melaya táncot, saidi táncot – szinte minden egyiptomi néptáncot – és ha csak fél órát is hallgatja az ember, akkor olyat tud meg a hastáncról, amit a halála után már csak átiratokból fog megtudni, itt van ő és személyesen lehet tőle kérdezni, nem, nem ez a lényeg, hanem hogy milyen messze van a workshop helyszín. Ilyen kérdésekkel nem is tudok mit kezdeni. Vagy tudja mi az érték vagy akkor nem biztos, hogy neki való a workshop. Úgy éreztem mindig, hogy akik ott vannak a workshopokon azokat tényleg érdekli. Olyan jó érzés volt látni, hogy emberek ugyanazt a táncost elismerik, akit én szeretek. Egyetlen egy olyan táncos volt, akit nem biztos hogy én meghívtam volna, de a lányok a kérdőíveken nagyon szerették volna.

Ki volt az?

Sonia volt a superstars-ból. Annyira nem tartottam kiemelkedően egyedi nagy táncosnak. Rettentően kedves, szerény személyiség, de ismerek nála nagyobb táncosokat is. Az is rendszeres már, hogy ismert és ismertté válni akaró nemzetközi táncosok írnak, hogy szervezzem őket ide. Ez a szűrő nagyon komoly, ezt a bennem élő táncos kontrollálja és ezen nem is kívánok változtani. Nem a pénz hajt, nem a sok bejövő ember a rendezvényre, hanem - lehet ez nem jó üzleti hozzáállás - de az elsődleges szempont mindig a meghívott művész szakmai tudása vagy különleges volta. Kizárólag azért, mert valaki felkapott sztár vagy érdekek fűznének hozzá, nem lesz ODH meghívott művész. Most már azt hiszem ezt bevállalhatom és megtehem, hogy visszautasítok embereket. A felhozatal ilyen formán persze mindig saját ízlést is tükrözni fog, de bízom benne, hogy értékes előadókat választok. Nem volt ritka, hogy a promo elindításáig Magyarországon alig ismertek valaki miközben külföldön vadszták a kuzusait. Itthon utána lett ismert, közkedvelt, miután megismerték a szervezések keresztül az előadó stílusát. Volt például olyan visszajelzés, hogy akkor is jönnének a tanulók a workshopra, ha nem tudnának semmit a táncosról, mert tudják, hogy mindig jó táncosokat hívok, akitől érdemes tanulni.

Van valami amit még szeretnél elmondani?

Most azt látom, hogy sokkal több kontakt van az emberek között, itt van ez a portál is, egymást is megismerjük jobban, a tanuló hastáncosok is megismernek minket, van egy összefogó oldal, ahol a hastáncról megtalálnak minden infót. Az expot is jó kezdeményezésnek tartom, mert mégiscsak összehozza az embereket. Lehet sok mindenen vitatkozni, de az alapötlet az jó.
Amit szeretnék elmondani, hogy az én hastáncos karrierem fellépésekkel kezdődött. Viszonylag szerencsésnek mondhatom magam, mert mindig volt rendszeres munkám itthon vagy külföldön. Akkor is ha hakni, de helyén volt a hastánc. Most azt látom, hogy egyrészt a hastáncfellépésekkel az a baj, hogy nagyon kevés van, nem fizetik meg vagy sokan akik más szakmákból kerülnek a hastáncba nem is tudják mennyit ér, mennyit kérjenek egy-egy fellépésért. Nagyon eltérő elképzelésük van az embereknek, ami aláássa a táncos szakmát is. Egyrészről megértem Virág Judittot mivel az embereknek elegük van a hastáncból, nehezebb is közönséget behívni, a gálákat is könnyebb tanítványok rokonaival megtölteni, mint egy külföldi táncost idehívni és külsős emberekkel megtölteni a közönség sorait, de a fellépések rossz irányba mentek el szerintem. Ha hakniznak az emberek, akkor nagyon kevés pénzért mennek el, ami nem azért gond, mert a hastánc szakmát is minősítik –nyilván az még mindig jobb neki, mint a legtöbb embernek nyolctól ötig dolgozni, mert itt relatív öt perc alatt több pénzt lehet keresni(ez is egy külön riport téma) – hanem az a gond, hogy az egész táncos szakmát aláássa, torznak állítja be, miközben ezt művészeti formának kéne beállítani. Ez is volt célom azzal, hogy külföldieket hívok be, hogy megmutassam a magasabb szintű oldalát a hastáncnak, de úgy érzem, hogy ez szélmalomharc.
Az arab közönség is nagyon más Magyarországon, mint külföldön. Rengeteg arab él Budapesten, ehhez képest kevés az étterem és sajnos az étterem tulajdonosai is máshogy állnak a hastánchoz, mint azok akik külföldön felkérnek egy hastáncost. Ott a hastáncos a műsorszám, élőzenekar mellett, fél vagy kétszer fél órát táncol miközben van színpad, ha egy szinten is van a közönséggel van külön helyszíne. Tehát megadják a kellő tiszteletet. Van felvezetés, levezetés megvan a műsorban a helye és ő A produkció. Itthon ez a go-go jellegű hastánc folyik, amibe én a tanítványaimat nem is szeretném belevonni, függetlenül attól, hogy megfosztom őket pár ezer forintos keresettől én nem ajánlom neki, mert nem hiszem, hogy ez az útja. Lehetne más útja teljesen és ezért nem is az arab étterem tulajdonosokat kell hibáztatni, mert ha valaki elmegy ennyiért és ilyen körülményekkel, akkor ők nem fognak többet fizetni. Szerintem nem jó, hogy nyolctól hajnal kettőig húsz percenként táncolnak tíz percet. Tehát ez mi ez? Semmi. Ez nem művészet. Az nem művészet, hogy lifeg az ember és kiszolgáltatja magát a vendégeknek és borravalóért dolgozik. Persze az sem megoldás, hogy művészet címén a hastánc gyökereit elfelejtve kizárólag táncszínházaban gondolkodunk. Ez az amit még meg lehetne változtatni, de nem hiszem, hogy ez az én feladatom. Most azt látja maga előtt a hastáncos, hogy vagy elmegy ötezer forintokért táncolni vagy csinál egy iskolát – jobb esetben már tudással -, szervez versenyt, mert ez is egy bevételi forrás. Ezt most a példa, hogy ebből lehet megélni hastáncosként. Tudom, hogy nem. Meglehetne élni ebből másként és több embernek is. Például Kanadában Yasmina Ramzy stúdiójában az Arabesque Academy-n a legmagasabb a hastáncosok fizetése pontosan azért, mert az ő iskolája azt mondta, hogy ez a szint, ennél alább nem megyünk el fellépésekre. Mivel Torontóban majdnem minden fellépést az ő iskolájának táncosai szolgálnak ki, ezért a többi iskolának is muszáj volt felemelni az árait vagy nem az, hogy felemelni, hanem mivel kifizeti ezt a vendégkör ezért ők is felemelhették. De abból ők is többet tudnak költeni például a saját továbbtanulásukra. Tehát meg lehet ezt csinálni, csak ehhez kellene összetartó erő.
Vagy például hiába próbálunk művészetről beszélgetni kerekasztal beszélgetéseken és egy-egy gálán színvonalat produkálni, amikor a rendes interjú kérdések még ma is abból állnak a nem hastáncos interjúztatóktól, hogy: „Nagy has kell e a hastánchoz?” vagy, hogy „Táncolsz e otthon a párodnak? „ Ez tizenöt éve ugyanígy volt, úgymond kultúrát nem tudtunk a közönség felé közvetíteni. Műkedvelő közönség nem alakult ki csak a rokonokból. Ez az amit megváltoztatnék.
Mit látnak még a hastáncosok fellépési lehetőségnek? A versenyt, ami jó, mert közös célt ad a csoportoknak, összefoghatnak, egy hobbin túlmutató valamibe kerülnek, fejlődnek vele, sokat gyakorolnak, de szerintem más helyen vannak ma a versenyek, mint ahol kellene lenniük. Aztán azt tartják szintnek, hogy ők milyen helyezést értek el, ami relatív, mert  most már nagyon sok iskola bevételi forrás végett szervez versenyt és hogy fellépési lehetőséget biztosítson a tanítványainak, mert nincs fellépés, és valahogy ott kell tartani a tanítványokat. Verseny és verseny között is nagyon nagy a különbség. Sokáig elleneztem, de egyre inkább látom a fejlődést, színvonalas versenyprogramot főleg a vidéki iskoláknál, akiknek talán a versenyzés egy fő ok a fejlődésre. A versenyzést kiegészítésnek tudom elképzelni egy hastáncos repertoárjában a fellépések sora mellett. Tudom, hogy ma erre nincs lehetőség, de én innen indultam, még ma is elsősorban előadóművészenk tartom magam (nem oktatónak vagy szervezőnek) és ezért nekem a színadon való táncolás, pláne élő zenekarral a hátunk mögött, a tánc öröme, a te érzéseid és művészeted és a közönség visszajelzése a pont, ami a hastánc művészet alfáját és omegáját jelenti. Az már másodlagos, hogy egy nézőkkel teli színházteremben vagy kisebb társaság előtt, vagy magadban otthon, de mindenképpen távol túlzott megfeleléskényszertől és egészségtelen versenydrukktól. A zsűrizés is nagyon szubjektív. Félretolhat embereket az önértékelésükben. A zsűrizés az nagyon szubjektív. Megsértődnek az eredményeken, ami lehet hogy jogos lehet, hogy nem, vagy teljesen elszállnak, ami lehet hogy jogos, lehet, hogy nem. Gyűjtik az emberek a helyezéseket. De nem ez az, ami alapján be kellene magukat kategorizálni. Támogatom azt, hogy célt adjunk a tanítványoknak, de szerintem túl sok időt és energiát vesz el tőlük. A hastánc egy szabad kifejezési forma, ami kreativitásból épül vagy tradicionális vagy új elemekkel. Nyugodtan lehet fúzionálni. Nagyon szeretem, mert egyrészt nem hastáncosként születtem, hanem táncos vagyok, aki a hastáncban találta meg a saját kifejezési világát, de közel állok sok műfajhoz. Támogatom a fúziókat az orientálban is és a törzsiben is. Egy olyan tánc, ami teljesen ösztönös és tágak a határai ott nem keretek közé kellene szorítani magunkat egy versenyen, összehasonlítani két teljesen eltérő karakterű táncot, hanem több fellépési lehetőséget kellene kreálni, ahol értékelik a táncost. Ez egy hosszú folyamat én nem is tudom, hogy lehetne ezt megváltoztatni lépésről lépésre.
Ahhoz hogy ez megváltozzon összefogás kellene, ami már több annál, hogy beszéljenek egymás között a hastáncosok, mert ez sok embernek az anyagi és területi érdekeit érinti. A hastánctanárok elsődleges bevételi forrása a tanításból jön és védik a stúdióikat. Az biztos, hogy most nem ebbe az irányba haladunk. Annak viszont örülök, hogy egyre szélesebb körű tudást látok, amellett, hogy sok hastáncos van egyben azt is jelenti, hogy több rossz hastáncos van, de a jobbak egyre jobbak lesznek. Sokszor gondolok arra, hogy aki már ki szerette volna próbálni a hastáncot, az kipróbálta – kivéve a most felnövő generációt. Az marad talpon, aki tényleg elkötelezett és tud fejlődni.
Egyébként több részről volt már összefogás, de mégsem történt minőségbeli változás és ahogy érdekeket sértett, nem lett belőle semmi. Nem működhet összefogás, mert mindenki védekező álláspontban van.
Ezt tapasztaltam a szervezésekkel is, hogy adni akartam „tessék, itt van, tanuljatok” és attól féltek, hogy a tanítványaik megtudják, hogy nem tudnak eleget. Akkor rögtön az a kérdésem, hogy nem gondolja, hogy neki is tovább kellene képeznie magát? Nem tudom, hogy ez egyáltalán le fog e tisztulni. Szerintem most jobb a hastánc közösség, mint régen, de lehet hogy csak abban a kis körben, ahol én mozgok.
Bármelyik hastáncossal leülsz azt mondja hogy „összetartás”. Nedal meg is kérdezte tőlem – a Rotana tulajdonosa és ilyen értelemben ő egy független ember – hogy miért nem ülünk le mi táncosok egymással beszélni. Mondtam neki, hogy én teljesen nyitott vagyok és ugyanígy bárkivel leülsz beszélgetni nyitott lesz, de amint leülünk egy asztalhoz látni fogom előre, hogy nem fog működni. A gyakorlatban nem működik az összefogás. Minden egyes ilyen alkalom, interjúztatni az embereket, vagy összehozni egy nagyobb gálára, nagyobb kiállításra az egymás felé nyitást segíti.
A hastáncban nem a tanításba meg a szervezésbe lehet igazán belefáradni, hanem ezekbe az érdekütközésekbe. Szervezésbe is volt ilyen, hogy ha valakit meghívtam, akkor kit ne hívjak meg vele egy időben. Ez volt a legfárasztóbb.

Kire lennél kíváncsi?

Sokat gondolkoztam ezen a kérdésen. Most én Dinára (Dina Jamilah) lennék kíváncsi. Pont azért, mert olyan más stílusú mint én. Fél év különbséggel, egyszerre kezdtünk hastáncolni és  más pályát futottunk be. Ő rögtön elindult a tanítás terén, én a fellépés, szervezés után kanyarodtam vissza a tanításhoz. Ő egy karakán típus és stúdiót épített, így másak a meglátásai, mint nekem a hastáncban. Kíváncsi lennék rá.

Áncsán Anikó Sefirah / Oriental Dance Academy honlapja


Következő riportalanyom Győrffy Katalin.