Velük nemrégiben a Fonóban, (Budapest Folkfesztivál Fonó Budai Zeneházban a Fanfara Komplexa lemezbemutató koncertjén 2011. május 11-én) koncertjük előtt beszélgettem, ahol Komáromi Judit Nese a zenekar meghívott fellépőjeként mutatta be a manele táncot. Bede Péter a zenéről, Benke Ágoston Félix a táncról beszélt, Komáromi Judit Nese pedig a manele és mahala hasonlóságairól, különbözőségéről és a stílusjegyek szemszögéből összegezte tapasztalatait.


Bede Péter a zenekar vezetője elmondta, hogy zenekaruk alapvetően moldvai tánczenét játszik:
"Moldvában, Románia keleti részén, ahol a csángók is élnek, a somoskai falunapok keretén belül nyári táborokban vettünk részt, ahol hamar bekapcsolódtunk a helyi zenei életbe. Ottani zenészektől tanultunk, velük barátkoztunk. 
A román népzenében az utóbbi 15-20 évben asszimilálódott ez a török eredetű táncstílus, amit manelenek hívnak.
A stílus egyik képviselője Nikoláj Guca. Az általa is terjesztett forma aztán folklórizálódott. Ez azt jelenti, hogy  elkezdték hagyományos hangszerekkel is játszani, így a hagyományos táncok mellett, mint modern tánc, jelent meg, a táncházakban ez a hastáncos stílus.
Ritmikája török eredetű és Dobrudzsából terjedt el, ahol nagyszámú török kisebbség él Romániában.
A manele szó az ma már egy román „dolgot” jelent, holott egy török eredetű zene. Voltam nemrég Törökországba és hallgattunk sok török eredetű zenét. Érdekes tapasztalásom volt, hogy azok a dallamok amiket én románnak véltem és azt gondoltam, hogy „hú milyen ügyesek ezek a románok, miket tudnak” azokat meghallottam török zenékben is. Feltételezem, hogy Romániában sok dallamot átvesznek a törököktől.
Vidéken egy fanfár zenekar is játszik manelét. Nyilván nem a manele teszi ki a repertoárjuk nagy részét, hanem a szerba meg a hora, az ottani dallamok, de a lakodalmakba és a bulikba mindig megjelenik a manele is.
Mi amikor elkezdtük játszani mahalának hívtuk, most manele.
Tömegesen a 90’es évek óta van jelen ez a stílus. Gabi Lunca cimbalommal játszott olyanokat a 60-as, 70-es évek elején, ami ezt a ritmust hozta. Mondhatjuk ez volt a manele megelőlegezése, de a 90-es évek elején terjedt el, amikor a szintetizátorok is.
A manele tehát egy török-balkáni eredetű, tánckultúra. A hastánchoz nem kicsit van köze.
Romániában a 20. század elejéig erőteljesen jelen lévő török hatás az oka, amit egyébként sok helyen meg lehet találni; a szerbektől kezdve a bolgárokig. Ezek az itt maradt ritmusok a román és a cigány zenei hatással keveredtek. 
A régi csángó táncokat kezdte a hora és a szerba eluralni és emellett ma már manele-re is mulatnak. A csángó fiatalok szeretik és mindig kérik, ezért mi is elkezdtük játszani a táncházakba, amiket a Somoska környéki cigány zenészektől tanultunk. Van aki már azért jön el táncházba, mert várja a manelét, hogy táncoljon egy jót.
Ajánlom is azoknak, akik szereti a hastáncot és élő zenére szeretnének táncolni, hogy jöjjenek el, mert a Fanfara Komplexa táncházakba ezt megtehetik és esetleg megismerkedhetnek más csángó táncokkal is.
A csángó dallamokon keresztül belekerültünk a csángó táncházakba. Hallottuk, hogy furulyán, meg kobzon játsszák az eredeti moldvai csángó dallamokat, ami nagyon jó hagyományőrzés, viszont, amikor kimentünk Somoskára azt tapasztaltuk, hogy ott, egy magyarul beszélő faluban szeretnek és magukénak éreznek emberek olyan dolgokat is amik teljesen új hatásokat hordoznak. Akár román, akár török hatásokat mutatnak.
Ez identitásukkal függ össze, mivel Csángóföld sosem volt a Nagy Magyarország része. Egy székely gyűlöli a manelét, mert nekik egy elnyomó idegen közegnek a megtestesülését jelenti, amikor meghallják a manelét a rádióban.
Tíz éve minden évben megyünk Somoskára és azt látjuk, hogy a csángó táncok évről-évre a szemünk előtt szűnnek meg és a szerba meg a hora (ami teljesen román anyag) szorítja ki őket. Előfordul, hogy csángó zenére szerbát meg hórát kezdenek el táncolni a fiatalok, az öregek meg külön kis csoportba táncolják a csángó táncokat. Évről-évre egyre több szerbát meg hórát kell játszanunk, mert hiába játszom én azt a csángó dallamot egy táncházba, ha senki nem tud rá táncolni. Ennek nincs értelme. Kezd megszűnni sajnos, de ami új az nem feltétlenül rossz.
Romániában a népzene élő és pont azért mert élő befogad új hatásokat. Moldvában például a szaxofonosok olyan technikával játszanak szerbákat, hórákat és olyan repertoárjuk van, hogy az félelmetes és nagy felkészültséget igényel. Szóval élő a népzene és pont ezért, mert élő befogad új hatásokat.
A török kultúra annyira erős, hogy a román zenére a nyugati zene nem tud akkora hatással lenni, mint a török. Logikus dolog, hogy Macedóniába vagy Bulgáriában teljesen asszimilálódott a török zene.  Amikor nem akusztikus hangszerekkel, hanem elektronizált hangszerekkel kezdenek játszani, akkor születnek populárisabb jellegű dolgok. A populáris török zenekar hangszerei: ballama (kierősítik), szintetizátor, elektromos hegedű, klarinét, darbuka, meg egy énekesnő. Ez nem hagyományőrzés. Tanúja voltam. Ez élő folyamat. Jó látni, mikor egy kultúra élő és önazonos."

Benke Ágoston Félix: Az együttes dobosa, ezen kívül játszik még dorombon, cicén, tilinkón...

"Ez a manele tánc helyileg Constanza részről jött. Románia azon részén, ami török volt. Onnan jönnek ezek a ritusok és a hastáncos része is. Átvették a csángók is, mert sok csángó járt oda dolgozni. Ez egy gyümölcsös rész, ahova a fiatalok mentek le dolgozni. Ott találkoztak ezzel a jó, kényelmes, hastáncos zenével. Mikor kicsi voltam akkor az idősebbek hoztak kazettát és nem igen értettem milyen zene ez, de megszerettük.
Olyan 6 éves lehettem amikor a szüleimmel lementünk Constanzába nyaralni. Az egy tengerparti rész. A tengerparton bulik voltak. Végül is azok török falvak csak románul beszélnek.
Mindig szerettem, ha egy nő rázza a csípőjét.  A nő ebben a táncban úgy mozog, hogy kelleti magát.
Férfiak is táncolnak rá, de mostanában a fiúk is úgy táncolnak rá, mint a nők és az nem jó. Én mindig úgy táncolok rá, hogy a nőt keretezem, a vállamat rázom, de a csípőmet nem rázom. 
Ez nem csoportos tánc, de kialakulhat egy szép nő vagy egy jó táncos körül egy kör. Nem igen érnek hozzá, csak körbetáncolják. Vannak akik hozzáérnek a nőhöz, de én azt nem szeretem. Van hogy beindul egy „harc”: " én védem, te véded azt a nőt, én akarom, akkor 'arréb' lököm". Ez  egy szabad tánc, nincsenek benne lépéskombinációk, nem táncolják párokban. A zenében hangsúlyos a dob. A ritmus nagyon fontos. Ilyen: táp-teptep-táp-tep-tep. A manelében a dob alapnak keményen kell mennie. Általában tapalon, kétfenekű dobon -ami török-, de lehet darbukán is ütni az alapot.
Szerintem ez a tánc mindig is volt. Mikor itt voltak a törökök akkor is volt ez a török ritmus és mindig is tudtuk, hogy táncoljunk rá. Ez bennünk van. Igenis a nők szeretik hogyha rájuk figyelnek, amikor mozognak. Nincs annál szebb, hogy egy nő csípőből táncol. Vonós bandák is elhúzzák a manelét, mert az jó. Gondolom jólesik nekik is ha táncolnak a nők, nem valaki mással kettesbe hanem magukban. A neve lehet, hogy új de ez a tánc ez a zene mindig is volt. Mahala, manele mindegy."

Komáromi Judit Nese (öndefiníció: has és csípő(s)táncos női karosszérialakatos köldökprofesszor – az Abrakadabra Hastánc és Művészeti Iskola vezetője s több zenekar táncosa…)

Mahala? Manele? Jó kérdés ez, megoszlanak róla a vélemények (ez a típusú tánc nincsen pontosan definiálva és a zenevilág folyamatosan improvizációval definiálja magát csípőről csípőre).
Az én tapasztalatom az évek alatt a Balkán, török, bolgár, trákiai és romániai gyűjtőutam során, hogy e táncnak csak a kerete rögzíthető, a lüktetése és az alapritmus karaktere, esetleg egy meghatározó melódia, de ami talán a legfontosabb az, hogy a csípő és a far ami dominál, és ehhez rendelődik alá minden más, a lábmunka és a kéz, sőt bizonyos értelemben még a has is.
Ami biztos, hogy egy aránylag fiatal műfajról van szó a századunk második felében alakult ki és mégis tartalmazza azokat az archaikus hastáncelemeket amelyek egy része Radzsasztánból, legnagyobb része pedig Törökországból ered, hozzá adódva a helyi tánchagyomány elemeihez.
Azt gondolom a hastáncnak ez a hozzánk legközelebb eső cigány és török hatást ötvöző elegánsan vad dinamikus változata. Vitathatatlanul termékenység táncokból eredő alapmozdulatok szelídített változata.
A rázások mellett egyedülállóan sokféle „reszketés/rezegtetés” ismert a táncos tudásától, érettségétől függően. A lányok inkább a fenék központú könnyű lépéskombinációkkal táncolják – nemritkán farmerban – a rájuk leginkább jellemző kifejező kézmozdulatokkal.
Az érettebb nők és a már gyermekes asszonyok pedig sokkal több „vérbő” has és farkombinációt használnak és adott helyzetben még a földre lemenve is „rezegnek és reszkettetnek bármely porcikát”, de ez már a közösségi transztáncokkal határos műfaj és csak bizonyos kaszton belül, a férj, apa, család, nagymama engedélyével történhet.
A szemek is is igen kifejezőek és olykor bevillan egy egy Indiából idáig hozott motívum vagy mozdulat.
Hogy mi a különbség a manele és a mahala műfaja között, sokszor vita tárgya.
Úgy tapasztaltam igenis sok különbség van, ami laikusok számára nem szembeötlő. Fontos határvonal választja el őket egymástól, bár ugyanazon fa törzséből ágaznak el. Jószerencsémnek köszönhetően én az eredeti helyszíneken igen jó és fontos, világszerte is elismert táncosokkal táncolhattam és folyamatosan gyűjtök és tanulok tőlük.
Nem mindenki taníthatja és adja át a mahala tudományát, olykor generációk tudása apad el és hal ki egy faluba – mert nem tartanak alkalmasnak rá mindenki és egyszerűen nem adják tovább. Vagy bizonyos alkalmakhoz és helyzetekhez kötik és legtöbbször a házasság után a férj többet nem engedi táncolni az asszonyt és gata.
A manelével teljesen más a helyzet. Bárhol, bármikor, bárki, bárkivel – bárhogy. Tehát egy olyan könnyű, úgyis mondhatnám könnyed, könnyűvérű, vidám, erotikán át egészen szexi fülledt laza stílus. Ezért ez a legpopulárisabb mind zeneileg, mind táncformailag. (Ám nem tévesztendő össze a mahalával). A fiatalok kedvence, ahol elsősorban a test oldódik fel az energikus mozdulatok szabadon és improvizálva egyfajta önfeledtséggel, az egyén saját mozdulataival nyilvánul meg. Kisugárzásban nagyon nyílt, egyértelmű nőiességgel, ruházatban is szexi és bevállalós, nemritkán provokatív (tigrisminta és társai, strasszleopárd stb).
A mahala viszont elegánsabb, mélyebb tradíciókból merítkező, bonyolultabb és megtévesztően könnyűnek tűnő, Íratlan szabályokkal rendelkező, ám régi közösségi tabukat és egyéb határokat, örökséget, generációs mozdulatokat tartalmazó vad, ősi, elemi és mégis szofisztikáltabb táncforma. Jó mahala táncosnak lenni rang és elismertséget jelent, jó manele táncos pedig bárki lehet aki az alapformákat fiatalosan lendületesen, „dögösen” nőiesen alkalmazza. A mahala egy sokkal zártabb ősi ösztönöket a belső tengelyből előhívó tánc – ahol a köldök, a csípő, az anyaság tisztelete a nő körül leng mint egy szappanbuborék – és a jó táncos úgy eleveníti meg ezen a törékeny aurán belül a zenét amit a csípőjének adnak a zenészek, mintha egy koncentrikus körökből álló mandala közepén az egész falu közepe, köldöke méhe is ő lenne. A csípője pedig maga a termékenység, s egyszersmind bölcső, és az összes energiát felviszi a szívébe, és a tenyerén , arcán, szemében van csak a tűz, erotika, fénye és csillogása…(meg a gyönyörű virágos vagy csillogó szoknyáján ha még tartja a viseletet s a hagyományokat). Szerintem ettől szép és más mint a manele, ily módon zártabb s mégis elementáris hatósugara van . Sokszor megjelennek a férfiak és táncban keretezik a nő "csípejét" farát, vagy a hangszerrel letérdelnek és a csípőjébe zenélnek közvetlen közelről. Nem ritkák a nő körüli táncpárbajok, kakaskodások sem, ez is a szokások része. Olykor egy habitusosabb férfi kirántja, „kirabolja” a nőt a kör közepéből és így lesz a párja a táncban. A legszebb az egészben, hogy a nő nem táncol kacéran, csak nagyon mélyről, sőt nem szeretik a „túl kitevős kifelé tánc az nem nőies az kurvás”, jobban szeretik és egyben tisztelik s büszkék, ha a nő befelé táncol tüzesen és a zene változásait csípőjével szolgálva őszintén követi és nem rak rá semmivel sem többet, de amikor jön a parázs, a szikra és a tűz azt megéli a mozdulataiban.
A mahala számomra misztikusabb, kedvesebb maga az őrizni való kincs, de a manelére nagyobb igény van, és több lehetőség van táncolni érthetősége, derűje, szórakoztató játékos fiatalos dinamikussága, nőcis könnyed energiája miatt kedvelik. A két tánc teljesen másra szolgál és ad lehetőséget, bár hangsúlyozom egy tőről fakadnak és nagyon hasonlónak tűnnek. Kell rá szem és fül, a férfiak nagy részének persze édes mindegy (sőt az ő szemükben általában a manele élvez elsőbbséget) a nőknek viszont nagyon nem ugyanazt jelenti. Tisztelet, rang, megbecsülés vagy szúrós szemcsaták, kakaskodások párbajok, rögtön jelzik melyik stílus határa meddig húzódhat az íratlan szabályok szerint. Azért én mindkettőt szeretem csak másképp, mert mást idéz elő maga körül a táncosnő.
Ugyanazon zenén belül megoszthatja vagy akár összekötheti a közösség tagjait.
Sajnos sokan ezt nem mindig (m)érik fel ésszel és tudással, egy kis risza ide oda, bögy ki be, föl le – az még nem hastánc (!) a sok sok csípőbillegetés önmagában pedig ősi ösztön és szerintem tánc nélkül magánügy.
Mitől lesz tánc ebből a halom primőr ösztönös mozdulatból?
A zene és sok minden meghatározó, de ez a művészet, a stílus, a hagyományozódás, identitás és testtudat érzékeny kérdésköre. Bármelyiket tiszta szívvel a karakterjegyeknek megfelelően eltáncolom, lelkem rajta, az alkalomhoz és a közeghez illően. A mestereim a falusi nők asszonyok áldásával, akiktől a világ sok csücskében eldugott szegletében tanulhattam.
Mi nők őrzői vagyunk nagymamáink ősi női tudásának, vagy motívumainak, a kérdés az hogy élünk e vele vagy elfeledve a gyökereket trendi mintákat majmolunk. Én büszke vagyok, hogy ezeket az izgalmas kárpátmedencéhez közeli, keleti gyökércsakrás táncokat, - amelyek leírása még eddig könyvekbe és a „wikipédiába” sem került bele – tanulhatom táncolhatom megfelelő arányba rendezve eleveníthetem meg az élő zene jelenidejű lüktetésére. Mert ez az asszonyok közös kincse és tudása, amelyeket rám bíztak, s adhatom lendületét a világnak tovább, hogy tanulják meg végre a hastánc az nem csupán szimpla avagy kombinált seggrázás volna mindenféle szellemi örökség tudás és stilisztika nélkül.
De hogy mindenki számára érthetően fogalmazzak: a manele nekem a mezei virág – a mahala pedig annak az életfának a virága, ami gyümölcsöt fog hozni.

Néhány Judit által ajánlott videó:

""Régi" mahala ami még eredeti , de "Nem cigány diszkó" ahogy alant címkézik." /Judit/

"Bolgár- török manele hangulat, de már szinte chalga" /Judit/